Huszonötödik fejezet

Shyressa a Karmazsin Karom tagjai előtt állt, Montauk alakjában. Nem őmiattuk mutatkozott a férfi testében. Nekik már mindegy volt. Mindenkit a markában tartott.

A tervbizonyos részeit nagyon is élvezte. Közéjük tartozott az is, hogy az ivadékaivá változtathatott egy egész szervezetet. Hamarosan egy másik tervének gyümölcsét is learathatja.

Shyressa vámpírjai és ivadékai izgatottan várták a parancsát a Karmazsin Karom tagjai mögött. Közelgett Ahlarkham történetének legnagyobb vérfürdője. A parasztok örökre megemlegetik azt az estét. Csak a vámpírok nem szenvednek majd, akik Mélymosás déli részéről jönnek. Mindenki más igen.

Mire Korox király és az elöljárók megérkeznek, a vidéket ellepik az élőhalottak. Ahogy a Zerith erődöt is. De a király persze csak azt látja majd az egészből, hogy Montauk a segítségére siet, hogy megtisztíthassa a vidéket. Ezután nem tehet majd egyebet, kénytelen lesz neki ajándékozni a báróságot, és ezzel le is tudhatja a terv első részét.

Persze sok alattvalóját megölik majd a király emberei, de annyi baj legyen. Ha egyszer Ahlarkham élére kerül, csak idő kérdése lesz, hogy mikor veszi át az uralmat egész Earlkazar felett.

Elmosolyodott. Elképzelte, mennyire delejező érzés lesz a szolgáivá tenni az elöljárókat. Lehet, hogy napokig is elhúzza majd. Minek is sietne. Bezárja majd őket, és minden nap visszatér, hogy igyon a vérükből.

Megnyalta az ajkát.

Befejezte az álmodozást, és az előtte összegyűlt emberekre nézett. Intett a kezével, mire az idősebb alattvalók elindultak, hogy feldúlják Duhlnarimot és a környékét.

A Karmazsin Karom ott maradt. Mivel ők mind helyiek voltak, senkinek sem tűntek fel, senki sem gondolta volna róluk, hogy mind élőhalottak. Shyressa terve minden apró részletét kiélvezte.

— A Zerith erődbe! — mondta Montauk hangján. — Ideje meglátogatnunk Purdun bárót.

* * *

— Nyílik egy hátsó kapu az erődbe, amit nem úgy őriznek, mint a főkaput — magyarázta Giselle. — Ez persze nem azt jelenti, hogy egyszerű bejutni.

Végighordozta a tekintetét a Törött Lándzsa bátor harcosain. Sokuk hajtott már végre hőstettet, olyat is, amely során megmentették az életét.

— Sok testőr áll majd szemben velünk. Túlerőben lesznek.

— Ez sosem tartott vissza minket — mondta az egyik harcos a hátsó sorból.

Mindenki egyetértően bólogatott.

Giselle elmosolyodott.

— Ezek képzett katonák, és sajnos sokan nem térünk vissza onnan.

A harcosok még mindig bólogattak.

— Nem akarok hazudni nektek. Nem dicsőségért és kincsekért tesszük. — Nagy levegőt vett. — Éppen ezért nem is adok parancsot nektek, csak kérlek titeket, hogy segítsetek nekem betörni az erődbe, és kiszabadítani Rydert. De ha bárki úgy gondolja, hogy nem fűlik hozzá a foga... — a hangja elcsuklott egy pillanatra —, akkor szabadon távozhattok. Senki nem marad szégyenben, senkire nem fogok haragudni. — Ismét körbehordozta a tekintetét a harcosokon, akikre úgy gondolt, mint a családjára. — Mind tudjátok, hogy mivel jár az, ha szétválunk. Azzal feloszlunk, és a Törött Lándzsa megszűnik létezni. — Elhallgatott, hogy mindenki meg tudja emészteni a hallottakat. — Csak annyit kérek, hogy ha menni akartok, akkor menjetek most azonnal. Én egyiktőktől sem akarok elválni, de ha arra kerül a sor, akkor legalább legyen vége gyorsan.

Giselle elhallgatott.

Senki nem mozdult.

— Ez az utolsó lehetőség — mondta Giselle.

Jase állt fel. Jobbra, majd balra nézett.

Giselle szomorúan nézett a fiúra. Felé nyújtotta a kezét.

— Legyen a világ irgalmas hozzád, bárhová vetődj is — mondta.

Jase azonban elhessegette a kezét maga elől.

— Mindannyian veled megyünk, úgyhogy tartogasd a beszédeidet a csata végére.

— Rendben — vágta rá Giselle, és visszahúzta a kezét. Curtist kereste a tekintetével.

— Curtis?

A vékony férfi arca felragyogott.

— Igen! Itt vagyok!

— El tudsz juttatni minket láthatatlanul a kapuhoz? — kérdezte Giselle.

Az illuzionista az égre nézett, és erősen vakarta az állát. Kezet váltott, és tovább kémlelte az eget, mintha keresett volna valamit a csillagok között.

Giselle is az égboltra pillantott, de a csillagokon kívül mást nem látott.

Curtis végül megszólalt.

— Igen, azt hiszem, megvan hozzá a megfelelő eszközöm — benyúlt az inge zsebébe, és kivett onnan egy papirost. — Lehet, hogy egy kicsit fájni fog, de hatásos. — Egy gyors mozdulattal kitépte néhány szempilláját. A szeme azonnal könnybe lábadt.

— Ahogy azt tudjátok, nem szeretem a cifra terveket — mondta Giselle a harcosainak. — Ha a testőrök kinyitják a kaput, rájuk rontunk. Keményen és gyorsan. Rendben?

Mindenki egyszerre bólintott.

— Akkor induljunk! — Giselle a Zerith erőd hátsó kapuja felé vezette a csapatát.

* * *

Mint az elmúlt napokban oly sokszor, ismét kivágódott a báró pihenőszobájának ajtaja. Kősulyok kapitány rontott be rajta, négy másik testőr társaságában.

Purdun, aki éppen a vacsoráját fogyasztotta, felugrott a székéből.

Liam és Knoblauch már eddig is álltak.

— Uram! — lihegte levegő után kapkodva. — A Karmazsin Karom ostrom alá vette a főkaput!

Liamot hirtelen támadt félelem fogta el. Csatában kell szembenéznie azokkal, akikkel együtt nőtt fel.

— Sőt, a jelentések szerint a Duhlnarim körüli falvakat is megtámadták.

— A Karom? — tört ki Liamból.

Knoblauch társa vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.

Purdun semmi jelét sem mutatta, hogy dühítette volna Liam kitörése.

— És ki támadta meg a falvakat? — kérdezte nyugodt hangon a báró.

— Élőhalottak, uram. A vámpírok lerohanták egész Ahlarkhamot.

A báró két személyi testőréhez fordult.

— Most valóban életveszélyben leszek — mondta nekik tárgyilagosan, majd visszafordult Kősulyok felé. — Gyűjtsd össze a katonákat! Kerüljétek meg az erődöt, és támadjátok hátba a Karmazsin Karmot!

— Igen, uram! — A kapitány és a négy másik testőr kiviharzott a teremből.

Purdun is elindult az ajtó felé. A küszöbön előrántotta a szablyáját.

— A lakosok segítségére sietünk — mondta Liamnak és Knoblauchnak, majd elindult a lépcső felé. — A főkapun megyünk ki.

A félóriások megelevenedtek, és uruk után iramodtak.

Liam Knoblauchra nézett.

— Azt hiszem, ennyi.

— Igen — dünnyögött a másik.

Mindketten követték a bárót.

Purdun jól ismerte az erőd folyosóit és járatait, és a két testőr nem is érte utol, csak az udvaron.

Liam megtorpant, és az előtte kibontakozó összevisszaságot nézte. Mindenki kiabált. Százával hullottak az égő nyílvesszők a támadókra, de alulról is érkezett ám válasz.

A lőrések mögött húzódó várfalon fel-alá rohangáltak a katonák, és próbálták visszaverni a hídról az ellenséget. De Liam álla nem ettől esett le, hanem attól, amit a falakon belül látott.

Egy szörnyeteg járkált a magasított íjászállványon. Nem kerülte ki a körülötte hadakozókat, egyszerűen átment rajtuk. A lényét sötétség hatotta át, ami komor leplet bocsátott az erőd egészére.

Bár nem volt magasabb egy átlagos férfinál, kétszer olyan széles volt. De nem is ettől tűnt rémisztőnek, hanem a sok lánctól, amelyek a testéből eredtek. Úgy tapadtak a fejéhez és a vállához, mint a hajfonatok. Lelógtak egészen a térdéig, akárcsak egy láncing, de ezek börtönláncok voltak, nem finom láncszemek. És azokat védte vele, akik azért jöttek, hogy megöljék Purdun bárót.

— Ryder — Liam végre felismerte a bátyját.

Knoblauch és Purdun is tátott szájjal nézték a különös alakot, aki úgy söpörte félre az útjából az íjászokat, akárcsak a lomha őszi legyeket.

Hiába vették célba őt, a nyílvesszők hatástalannak bizonyultak ellene. A láncok úgy tekeregtek a teste körül, mintha eleven kígyók lettek volna. A vékony nyílvesszők eltörtek, vagy egyszerűen lepattantak a fémről. Akik még talpon maradtak, azok elmenekültek a lánc mestere elől. Félelem költözött a szívükbe. Sosem láttak még hozzá fogható teremtményt.

Ryder a kapunyitó kerék felé igyekezett. Elfordította a megfelelő kallantyút, és a kapuszárnyak nyílni kezdtek. A vasrács felhúzódott. Odakint abbahagyták a nyilazást, megvárták, amíg eléggé kiszélesedik a nyílás, és akkor beözönlött a Karmazsin Karom feldühödött serege.

Ryder elégedetten megfordult, mint aki jól végezte dolgát, és végigjáratta a tekintetét az udvaron. Felemelte a kezét. A láncok úgy mozogtak körülötte, mintha követték volna agya minden parancsát.

— Eljött végre az idő, hogy a nép visszavegye, amit elloptak tőle! — kiáltotta. — A Karmazsin Karom, és Purdun báró ártatlan áldozatainak nevében megadásra szólítom fel a Zerith erődöt!

— A pokolba! — szitkozódott Purdun. — A kapuhoz!

A testőrök felordítottak, és követték az urukat a szörnyeteg torkába.

Purdun keze futás közben lángra lobbant. Villámgömbök cikáztak a tenyerében. A félóriások ott loholtak mellette.

Az egyikük elővett egy otromba csatabárdot a köpenye alól. Az éle olyan fekete volt, hogy alig látszódott a fáklyák fényében. Egy átlagos férfi két kézzel is alig bírta volna el, a félóriás mégis egy kézzel tartotta.

Amint a Karmazsin Karom első hulláma közelébe értek, a másik három félóriás is fegyvert rántott.

Csataláncba rendeződtek, és úgy kaszabolták a támadókat, mint a kukoricaszárat.

Liam nagy levegőt vett, és Knoblauch-hal az oldalán csatlakozott a harcolókhoz. Csak egyetlen lépéssel maradtak el a báró mögött. Pillanatok alatt a Zerith erőd történelmének legádázabb küzdelmében találták magukat.

A testőrök az udvar kövére ugrottak a falakról. A támadók egyre beljebb nyomakodtak. A két tábor összecsapott. Fém csattant fémen. Koponyák törtek be, és testek szakadtak ketté.

Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy a Karmazsin Karom összeomlik. A testőrök bekerítették a felkelőket. A félóriások módszeresen levágtak mindenkit, aki elég közel merészkedett hozzájuk. Az íjászok halálos pontossággal szórták a nyílvesszőket. Purdun báró pedig haragos, sárga lángnyelvekkel árasztotta el az udvart.

De a Karmazsin Karom tagjai akkor sem estek össze, ha halálos sebet ejtettek rajtuk. Megrázták magukat, és támadtak tovább. Liamot magával ragadta a harci láz, és önkéntelenül cselekedett. Rátámadt a hozzá legközelebb lévő ellenségre.

Félresöpörte ellenfele kardját, és mély sebet ejtett rajta, a hóna alatt. Visszatáncolt alapállásba, és ekkor vette csak észre, hogy Kharl áll vele szemben.

A fiatal fiú, akinek az életét Liam mentette meg azon a napon, amikor Rydert elfogták, most gyűlölettel telve meredt rá. Liam beleborzongott abba a pillantásba. Valami nem volt rendjén vele. A fiú bőre kifakult és betegnek tűnt. Majdnem áttetsző volt, és az erei is tisztán látszódtak. Úgy nézett ki, mintha kékes pókhálót rajzoltak volna fehér arcbőrére.

Kharl fel sem emelte a kardját. Ököllel csapott Liam arca felé. Eltalálta Liam mellkasát, aki hátratántorodott az ütéstől. Hogy válhatott ilyen erőssé az a kis nyápic, akit pár hónapja megismert?

Miközben Liam próbálta visszanyerni az egyensúlyát, Kharl rásziszegett, mint egy kígyó. Kiöltötte a nyelvét, felfedve hosszú szemfogait.

— Vámpírok — lehelte Liam. Ahogy kimondta a szót, megkönnyebbült.

A Karmazsin Karom tagjait hatalmukba kerítették a vámpírok. Purdun báró tehát igazat mondott. Egész idő alatt Shyressa irányította őket. Ha ő maga nem lép ki közülük idejében, akkor most ő is élőhalottként ostromolná az erődöt.

Liam a körülötte harcolókra pillantott. Minden régi arcot felismert. Valaha egymás oldalán harcoltak. Együtt ettek, együtt mulattak. De ezek a szörnyetegek már nem ugyanazok voltak, akiket egykoron a barátainak tartott. Többé már nem emberek voltak.

Kharl felugrott a levegőbe, és a földre döntötte Liamot. Több métert gurultak a kövön, mire megállapodtak.

Kharl a földhöz szögezte Liamot, aki megpróbált kiszabadulni, de semmi esélye sem volt.

— Azért jöttem, hogy kiszívjam a véredet — sziszegte Kharl.

Liam becsukta a szemét. A következő pillanatban vastagon beborította az arcát valami ragacsos folyadék. Kinyitotta a szemét. Kharl feje elvált a testétől, és oldalra gurult.

— Kelj fel! — mondta Knoblauch, és odébb rúgta a fej nélküli testet. — A bárónak szüksége van a segítségünkre.